Mérges Mérleg

Szombaton elmentünk megnézni a kiállított Alstom villamos a Roosevelt téren. Már a téren érkezve vettem észre az egyik szállodánál, hogy egy amerikai zászló lobogott a szálloda előtt. Valami különleges vendég lehet itt ma, gondoltam. Vissza sétáltunk a Deák felé azzal hogy közben közelebbről újra csodáltuk a a Gresham palotát és a ronda üveg épület a bal oldalán. A palota bejáratán egy nő állt, egy könyv a kezében. Biztosan valami sztárra vár. A könyv oldalán felismertem Clinton arcát. Sétálva onnan, spekuláltam, hogy milyen szerző tartózkodhatott a szállodában. Jeleztem barátomnak mit látok. Tényleg, Bill Clinton valamikor jön Budapestre, hangzott tőle. Ma jönne?

Vissza mentünk megnézni. Két órát vártunk. Megszólítottak a körbe-körbe ellenőrző nagyon bizonytalan angolul beszélő bodyguard-ok. Megszólítottak kíváncsi amerikai turisták (akik, amúgy nem teljesen támogatják a jelenlegi elnöki politikát. Megérkezett, egy, kettő, harom fotós. Több rajongó nő könyvvel a kezében. Több kíváncsi megállt. Security reasons miatt arrébb kellett megállni. Eljött a várt volt elnök. Sok kéz fogás. Sok fotózás. Sok a tömeg. Túl sok a tömeg.

Nem fogtam kezet a hirességgel. Autogramot sem kértem. Jó fotót sem sikerült csinálni. Nem mondanám a zsúfolt tömegnél jól éreztem magam. Nem az esemény volt az oka.

Ami közben álltunk a szállodánál, látni lehetett be és ki menni a luxus helység lakóit. A legtöbb jól öltözött, viszonylag luxus kocsikkal és elit viselkedéssel. Két fő gondolat támadt fel:

- Figyeltem a szálloda dolgozóit. Precíz mozdulatok. Paranoia. Diszciplína. Tisztelet. Nem tudom mennyire tudnék a helyükben lenni: milyen jó lehetne olyan helyen dolgozni ahol járkálnak híres emberek! Magas szakmai nívó kötelezve lehet kiállni a saját profizmusért... és kibírni azok a valamennyire magas elvárásokkal beképzelt vendégek. Kiszolgálni őket. Amikor közben valószínű lenéznek, jó magasról. Hogyan lehet ez megélni napi egyszeri hányás nélkül?

- Figyeltem a vendégek. Stílusosak. Sajátos attitűd. Sajátos mozgás. Sajátos nézet. Annyira természetesnek tűnt a saját természetes viselkedésük, hogy már beképzeltnek találtam meg. Miért kell olyan embereket csodálni. Miért kell olyan társasággal foglalkozni. És mennyi idő kell ahhoz, hogy elérjük a szintjüket? Évet? Évszázad? Soha? Igen, inkább a soha. Ugyanakkor miért vágyunk ilyenre? Tiszteletért. Self achievement-ért? Irigy vagyunk? Materialisták vagyunk?

Életünk közepén hova jutottunk? Miért hiába sokat dolgozunk, nem érjük el amit szeretnénk? Mit is akarunk egyáltalán elérni? Meddig kell felhúzni a lécet hogy úgy érezzük elérni valahova nem lehetetlen? Vagy mégis?

A másik ablak oldalán, a kávézóban, zajlott a Dolce vita egy közös hasonlósággal az itteni ablak oldalán, hogy a wc-ben ugyan úgy nehéz az élet.